Skip to content

2012-04-21

2

Szükség van-e bölcsészekre?

Készítő: Tedó

Ez a rovat szorosan kapcsolódik a kultúrához, a művészetekhez, célja a szellemi „termékek” népszerűsítése. Az emberek igénylik a szépet, szomjaznak az értékesre lelki értelemben is. A társadalom mostanság azt sugallja, hogy hivatás szintjén elképzelhetetlen ezzel foglalkozni, lebecsülik, kinevetik a bölcsészt, a szociológust, az irodalmárt, a nyelvészt, a történészt, a tanárt… Persze nem feltétlenül szó szerint nevetik ki. Felmerül a kérdés, szükség van-e egyáltalán bölcsészekre?

A kérdés kényes. Nem ígérem, hogy részrehajlás nélkül tudok a témában megszólalni, talán a rovat olvasóit nem kell nagyon győzködni. Tudom, hogy ilyen témánál mindkét oldalon fel szoktak csapni az indulatok, de előrebocsátanám, hogy a célom csupán gondolatébresztés… Próbáljunk kicsit a háttérbe látni.

Mi most a társadalmi közhangulat szűkebb pátriánkban? Keressünk egy egyszerű példát. Mondjuk, gondolj csak bele, ha gyermekednek kellene pályaválasztási tanácsot adni, szívesen támogatnád-e abban, hogy ő történelemtanár legyen, netán művészettörténész vagy szociológus? (Persze ide beillesztheted a sorba a számodra legkézenfekvőbb bölcsész szakmát, a lényegen nem változtat.) A példa kedvéért gondolj arra, hogy a gyermeked ebben tehetséges, nagy a hivatástudata ezen a téren, elszánt, lelkes. Tedd a szívedre a kezed, szerinted ez elegendő ahhoz, hogy megélhetést biztosítson neki a jövőben? Legyen bármilyen jó a saját területén, egészen kicsi az esélye, hogy megtalálja a helyét és a megbecsülést, ugye? Igen, valami ilyesmi van a levegőben. Nyilván jönnek a nyomós érvek a gazdasági oldalról: a szellemi produktum nem húzza a nemzet gazdaságát, nem termel profitot, nincs kézzel fogható haszna. Kedves Olvasóm, szerinted is így van? Hová vezet ez a gondolkodás? Szerintem (bárcsak egyedül lennék vele) rövid vagy jó esetben kicsit hosszabb távon a humán és anyanyelvi kultúra visszaeséséhez.

A gazdasági mókuskerék gyorsan rohanó szereplői nem szükségszerűen állnak meg az emberi értékek mellett. Vagy mégis? Azért ha jobban belegondolunk, egy jó könyvet elővenni, újságot olvasni, elmenni egy nagyszerű színházi darabra, egy felüdítő hangversenyre, kiállításra nem számít annyira alantas dolognak. Értsd jól: a háttérszereplői ezeknek a szellemi produktumoknak, a bölcsészek, nem igazán örvendenek megbecsülésnek (sem szellemi és különösen nem anyagi téren), de az embereknek mégis van igényük, szomjuk rá. Ugye érzitek a feszítő ellentétet?

Az okokba jobban bele kell ásnunk magunkat. Kezdjük az oktatás egyik fontos szereplőjénél, a pedagógusnál, aki az értő olvasót, írót, leendő családfőt, szülőt, munkatársat először kezdi olvasni, írni tanítani, gondolkodásra ösztönözni.

Első ránézésre nem közvetlenül ide tartozó kérdés, de szerintem nagyon is kapcsolódik az alapvetéshez. Tanárnak lenni ma már nem presztízs, sőt! Ha csak a szülők hozzáállására gondolunk, máris hatalmas különbségek vannak a hajdani és a mai nevelési módszerekben. Néhány évvel ezelőtt a tanár/tanító szava szent volt. Ha a gyerek egyest vitt haza, az édesapja felelősségre vonta, fenyítette. Ma ugye köztudomású, hogy nem a tanulóknak, hanem sok esetben a tanároknak kell félni a szülői szigortól, akik az ő pici gyermeküket egyébként a „televízió-szitterrel” neveltetik fel, a büszkeségüket mégis bántja, ha a gyerek magaviseletére panasz van. Emellett a tanári fizetések a befektetett energiához és felelősséghez (!) viszonyítva aránytalanul alacsonyak. Nem csoda hát, hogy ebben a társadalmi közegben nem túl vonzó ez a hivatás. Legalábbis azok számára nem, akik igazán komolyan szeretnék venni a felelősségüket, jól akarják csinálni a dolgukat, s a kiválóan végzett munkáért némi elismerést is vár(ná)nak. Tehát egyre kevesebb olyan ember választja ezt a hivatást, aki oda illő lenne.

Ellenben a felsőoktatás nagy számban képzi a tanárokat, bölcsészeket. Most akkor hogy van ez? Itt is feszül az ellentét, ha jól értelmezem. A futószalagon „gyártott” diplomák értéke nem ok nélkül kicsi. A tanárképzésbe bekerülők (akik az előbbi aggályokon felül tudtak emelkedni vagy nem is igazán gondolkodnak el a döntésükön) nem esnek át olyan mértékű szűrésen, mely a minőségi oktatás alapjául szolgálhatna. Egy alapvető példa: máig nincs alkalmassági vizsga, valamilyen szóbeli elbeszélgetés a felvételin. Pedig biztos vagyok benne, hogy a jelentkezők egy része egyszerűen személyiségjegyeiből kifolyólag nem alkalmas arra, hogy gyerekek nevelését, oktatását bízzák rá. A következő generáció lelki, szellemi, tudományos építését.

Számomra egyértelmű, hogy a közoktatás színvonalának csökkenése, romlása nemcsak a bölcsészetet érinti, hanem a természettudományos alapozást is. A képzés romlása miatt a felsőoktatásban ezen a téren is felzárkóztató foglalkozásokra, esetleg nulladik évfolyamra van szükség. Hová vezetnek tehát az általános és középiskolai képzés hiányosságai? A jövő nemzedéke szellemi pallérozásának felelős, nehéz munkáját egyre méltatlanabb és zavarosabb viszonyok között kell a tanároknak végezni, akik nem mindig urai a helyzetnek szakmailag, sok esetben a szülők és a társadalom is ellenük van…

Hogyan lehetne a pedagógushivatás megbecsülését visszaállítani? Hiszen a tanár hajdan a „nemzet napszámosa”-ként volt számon tartva, és olyan köztiszteletnek örvendett a „szántóföldjén”, mintha ő lenne a földesúr. Pedig manapság is, egy tanyasi iskolában is szükség lenne olyan hivatástudatú tanárokra, akik fel tudják fedezni a tehetséget, és akár a Nobel-díj felé is képesek elindítani.

Ezt a kérdést már több fórumon felvetették, sok szakmai vita alapjául szolgált. Egyetlen véleményt emelek ki csupán a példa kedvéért:
„Hazánkban ma egy veszteséges állami vállalat személyzetise annyi végkielégítést visz haza, amennyit egy középiskolai matematikatanár több tízezer diák 60 évnyi tanításával sem tud megkeresni – nehezményezte Kroó professzor, az Akadémia alelnöke. Ijesztő mennyiségű pénz ömlik ki hasonlóan értelmetlenül az államkasszából, ugyanakkor az oktatásügy évek óta aggasztó finanszírozási gondokkal küzd. A tanárok állami megbecsülésének hiánya odáig vezetett, hogy a tehetséges fiatalok körében a pedagógusszakma iránti érdeklődés szinte teljesen megszűnt. Ennek következményeként hamarosan olyanok tanítják majd a gyermekeket, akik az oktatott tárgykörben maguk is vészes ismerethiánnyal küzdenek, ezért a felsőoktatási intézményekben a színvonalas szakmai munka helyett a tantárgyi alapismeretek pótlásával lesznek kénytelenek foglalkozni az oktatók.”


A felsőoktatás szerkezeti hibájának tudom csak felróni azt, hogy érték nélküli diplomák ezreit adják hallgatóik kezébe. Az intézményeknek az a céljuk, hogy minél több diákjuk legyen, a munkaerőpiac igényeit nem gyakran veszik figyelembe. Így történhet meg az, hogy bár magas a bölcsészkarokon a felvételi ponthatár, mégis jóval több hallgatót vesznek fel az oktatásba, mint amennyi a munkaerő-piaci szükséglet lenne, illetve a megbecsülés alapjául szolgálhatna. Másik oldalról a diákok hibája is ez, hiszen cél nélkül mennek a felsőoktatásba. Maguk sem tudják, hogy mit kezdhetnének egy ilyen vagy olyan képesítéssel. Nincsenek önálló, felelős gondolkodásra nevelve… ez ugyebár a korábbi nevelés, a szülő és pedagógus feladata lett volna. És a kör bezárul. Hogy tudna döntésképes diákot nevelni az, aki maga is csak sodródott az árral? Hogy tudna értékeket közvetíteni az a szülő a gyermekei felé, akinek szintén nem tanították meg, hogyan szelektáljon a rá zúduló társadalmi benyomások közül? Mutogassanak egymásra? De kire mutogathat abban az ügyben, hogy pici korban nem mesét olvasott a gyereknek a képzelete fejlesztése végett, hanem a média, a reklámok alakították az énképét, családképét, társadalomrajzát. Jó esetben a szellemi kultúra árnyéka még elér a tehetségesebb gyerekekhez. De ugye az lenne az ideális, ha művelődésben is lenne egy középréteg, akik vállukon tartják az emberi értékeket, erkölcsi minőséget, családi eszméket.

Az anyanyelvi nevelés egy különösen veszélyeztetett oldala az oktatásnak az én meglátásomban. A nyugat felé vágyódás miatt nyelvi kultúránk művelése is elvesztette korábbi előkelő helyét. Abszurd helyzetet teremt az az újabb ellentét, hogy a tudásátadás alapja a nyelv (de lehet gátja is, ha nincs birtokunkban mint eszköz), ennek művelése pedig a közgondolkodás szerint már nem tartozik a kiemelten fontos dolgok közé. Elenyészik a retorikai, a helyesírási készség, holott ezek nélkül egyetlen állásinterjún sem lehet sikeres a jelentkező. Nem tudjuk hová tenni pl. a meteorológus nyelvjárási színű megszólalását, holott alapvető műveltségi kérdés, akár történelmi hagyatéknak is nevezhetnénk.

Negatív a kicsengés? Talán nem annyira. Minden az egyén fejében kell, hogy eldőljön, hogy tudatosan határozza meg, milyen a nemzeti kultúrához való viszonya, milyen típusú emberi kapcsolatokat tart fontosnak, és milyeneket szeretne továbbadni a következő nemzedéknek. Hogy mondjuk állást foglaljon anyanyelvi attitűdjéről, ne engedje gyermekeinek, hogy beszippantsa őket a tömeges közöny.
Ne hagyjuk, hogy gyermekeink könyvek nélkül nőjenek fel! Meséljünk nekik Mátyásról, Kolozsvárról (ahol Mátyás király is született), Istenről, a hazáról, a könyvtárról, a családról…

Tudom, hogy a fenti kérdéseket nem válaszoltam meg, nem is lehetne. Mindenkinek van, kell hogy legyen erről véleménye. S ha így van, az már egy jó kezdet.

„Aki könyvek fölé görnyed, lélekben felegyenesül.” (Horváth Imre)

Reklámok
2 hozzászólás Post a comment
  1. Máté
    ápr 21 2012

    Tényleg érdekes felvetés ez a témakör. Tanárokra szükség van, de csak minőségi, jól képzett tanárokra. Nem pedig a 24 kredites tanárokra, akik a major szakjuk mellé 24 kreditért felvesznek pedagógiai tárgyakat és máris tanár végzettségük lesz (politológusról tudok ilyet, máshol lehet másként van).

    Bölcsésznél meg szerintem nem a nyelvszakokkal van a baj, nem pl egyiptológus képzésnél. Egyetemista koromban hallottam Polónyi István felsőoktatás-kutatótól, hogy annyi egyiptológust képzünk, mint Nyugat-Európa összesen… A debreceni villamost meg egy csillagász vezeti. Ilyen példák után nyilván azt mondjuk, hogy felesleges a bölcsész szakma, de csak mert könnyebb általánosítani, mint egyenként kiszűrni az elhelyezkedésre alkalmatlan szakokat.

    Szerintem nemcsak a szóbeli felvételi hiányzik a képzésből, hanem a diákok is teljesen értelmetlen szakokra képesek jelentkezni, mert nekik az tetszik. Ha nem életpályának képzelik például a csillagászatot, akkor úgysem fog elhelyezkedni vele és akkor minek is képeztük ki állami pénzen?

    Válasz

Trackbacks & Pingbacks

  1. Nem a diploma teszi az embert… | debrecenbár

Van véleményed? Itt oszthatod meg velünk:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Note: HTML is allowed. Your email address will never be published.

Subscribe to comments

%d blogger ezt kedveli: