Skip to content

2013-03-16

1

Kártyavár – 1. rész

Készítő: S.C.

Engedd meg, hogy elmeséljem barátom, Anton Zwiebel történetét. Pontosabban mondva, az övével együtt az enyémet is. Őszintén szólva nem is tudom, hogyan írhatnék le bármit is Anton Zwiebel életéről anélkül, hogy magamat bele ne foglalnám. Mindketten 1942-ben, a második világháború alatt születtünk Svájcban. Mint azt bizonyára tudod, a mi országunkat nem érte el a háború. Hallottunk ugyan néha róla, például a zorini óvodában, ahová jártunk. Tudtuk, hogy a svájci határokon kívül létezik egy lerombolt világ, amiről tanítóink igyekeztek nem beszélni. Emlékszem, hogy egyszer mutattak egy képet: fehér kiskutya ült romok között. Elhagyatottan és árván. A látvány olyan szomorúsággal töltött el, amit nehezemre esett megfogalmazni. Csak azt éreztem, hogy a bánat átfolyik rám a képről: otthontalannak és elveszettnek éreztem magam.

Tudtad, hogy a ’’zwiebel’’ hagymát jelent? Az óvodában a gyerekek gyakran kinevették Antont a neve miatt. Én sosem gúnyoltam, inkább sajnáltam. Azt hiszem, hogy anyám elég korán megtanított arra, hogy együtt érezzek másokkal és pártoljam a gyengébbeket. Mutti kedves és megértő asszony volt. Amikor először hívtam meg hozzánk Antont kakaóra és Mutti finom fahéjas sütijére, Mutti megfogta Anton kezét és kivezette a kertünkbe. A kertben egy nagy cseresznyefa állt. Ágai földig hajlottak a fehér-rózsaszín virágok súlya alatt. Anton olyan boldog lett a látványtól, hogy őrült kis táncba kezdett örömében. Később Mutti azt mondta: ’’ Tetszik nekem ez a fiú, Gustav. Remélem, hogy jó barátok lesztek. ’’

Most pedig előre kell ugranom az időben. Tudom, hogy bosszankodsz, mert ha azt mondom, hogy eltelt húsz év, úgysem tudod megállni, hogy megkérdezd magadtól, mi történt az alatt az idő alatt. Mi lehet az, amiről nem akarok beszélni? Ne bosszankodj. Biztosíthatlak arról, hogy semmi említésre méltó nem történt sem Antonnal, sem velem.

Kijártuk az iskolát. Asztaliteniszeztünk. Megtanultunk korcsolyázni. Nem ért minket sem tragédia, sem nagy szerencse. Én beiratkoztam a vendéglátóipari szakiskolába és aztán asszisztens menedzserként dolgozni kezdtem a matzlingeni Gasthaus-ban. Anton zongoratanár lett a matzlingeni általános iskolában. Minden nap találkoztunk.

Huszonhét éves koromban menedzsernek léptettek elő. Jövőmet szerényen körülbelül így képzeltem el: Svájcban akartam maradni, lehetőleg közel Zorinhoz, a faluhoz, ahol Mutti élt. Nem vágytam külföldre. Valahogy féltem attól, mit találnék a határokon túl. Rettegtem, hogy elvesznék ott, valahol, kitudjahol. A munkámat élveztem. Szerettem a vendéglátó szerepét. Szerettem mindent tisztán és melegen tartani. Szerettem gondoskodni azokról, akik életük nagy részét utazással töltik. Titkon arról álmodoztam, hogy egy napon majd saját szállodám lesz.

És Anton? Az igazság az, hogy nem igazán tudom benne mi játszódott le, mi foglalkoztatta azokban az években. Hozzám hasonlóan ő is nagyon szerette Svájcot. Természete szenvedélyesebb volt az enyémnél, de személyiségének túlfűtött és érzékeny oldala nagyon jó kifejezésre talált a zongorázásban. Mindennél fontosabb volt számára, hogy rendszeresen gyakoroljon. Minden áldott reggel hat órakor felkelt, hogy egy órán át Bach-ot játsszon. Ugyanilyen fáradhatatlanul zongorázta át magát Clementi Gradus Ad Parnassum-án. Ám ha terveiről kérdeztem, akkor mindig azt mondta, hogy nincs különösebb ambíciója. Nem akart koncertzongorista lenni. Tisztában volt azzal, hogy tehetséges, de azzal is, hogy nem kivételesen tehetséges. Gyakran viccelődött azon, hogy egy koncertzongorista, akit Hagyma Anton-nak hívnak tulajdonképpen nem számíthat karrierre. Ilyen névvel az lehetetlen.

Ekkortájt történt – húszas éveink második felében-, hogy egy nyugalmazott angol ezredes, Colonel Ashley – Norton Matzlingerbe látogatott és a Gasthaus-ban szállt meg. Jól beszélt németül. Mint mondta, ennyi előnye származott a háborúból.

 ’’ De Herr Perle’’, mondta, ’’ne is beszéljünk a háborúról. Ismeri a gin römit? ’’

Kiderült, hogy egy angol kártyajátékról van szó, amit ketten kell játszani. Nyílt játék: a kártyákat meg kell mutatni és van elegendő idő a következő lépést fontolgatni. A gin römi volt Colonel Ashley-Norton öregségének vigasza. Feleségével órákon át tudtak játszani, de most, hogy felesége már nem élt, nem volt kivel gin römiznie és saját bevallása szerint ez volt az, amit a legjobban fájlalt.

Menedzseri kötelességeim ellenére mindig szakítottam időt arra, hogy az ezredessel lapot vessek. Miután az ezredes elment, megtanítottam Antont gin römizni és mindketten egyetértettünk abban, ez a szabadidő eltöltésének fölöttébb kellemes és szórakoztató formája. Nem volt benne titkolózás, nem kellett állandóan éberen figyelni a másik mozdulatát. Könnyű volt benne egyformán rossznak vagy jónak lenni. Antonnal egyetértettünk abban, hogy találtunk valami olyasmit az asztalitenisz és a korcsolyázás mellett, ami még szorosabbá teszi barátságunkat.

Talán mostanára elkezdtél morfondírozni azon, hogy mi történt a ’’ szerelem frontján’’, ahogy ezt Mutti hívta. Habár időközben elértük a hatvanas éveket és habár néha hallgattuk Serge Gainsborough dalait, a vadabb dolgok, mint a ’’free love’’ és a ’’flower power’’ nem nagyon érték el Svájcot. Meglehetősen konzervatívak voltunk. Anton nevében is beszélhetek, amikor azt mondom, hogy a lányokra egyfajta bohóka, kiismerhetetlen teremtményekként tekintettünk. Áradt belőlük a vágyakozás, de ugyanakkor nem lehetett őket megközelíteni. Vágytak a boldogságra, de azt nem adták tudtunkra, mivel tehetjük őket boldoggá. Mindez Antont és engem bizonytalansággal és félelemmel töltött el. Ez nem azt jelenti, hogy kerültük a lányokat. Jó volt velük néha napján elmenni korcsolyázni. Bevallom, különös élvezettel figyeltem, ahogyan táncolnak és köröznek a matzlingeni korcsolyapályán. Ici- pici szoknyácskák. Szőrme kalapok. Szívesen ittunk velük egy pohár forralt bort a pálya szélén. Megesett, hogy a bor felbátorított és megpróbáltam megcsókolni egy lányt, de be kell vallanom, nem találtam az egészben semmi gusztusosat vagy romantikusat. Emlékszem arra, hogy feküdtem az ágyamban a Gasthausban és azon merengtem, mit is jelentene a házas élet. Mi történne, ha megnősülnék? A gondolatra kirázott a hideg és remegni kezdett a gyomrom. Tudtam, hogy házasemberként nem élhetnék tovább a Gasthaus-ban. El kellene hagynom kényelmes szobámat Biedermeier bútoraival és fehér-piros kockás függönyével együtt. Ennek a gondolata is elviselhetetlen volt.

A házassággal kapcsolatos aggályaimat egyik gin römi partink alatt osztottam meg Antonnal. Ő pedig bevallotta, hogy ami őt illeti, semmi kivetnivalót nem talál a lányokkal való közelebbi kapcsolatban. Nem egyszer  csókólózott  már és egy bizonyos Gizellát is sikerült ágyba vinnie, ami fölöttébb kellemes élmény volt.

“De”, tette hozzá mintegy mentegetőzve, “a házasság nálam sem jöhet szóba. Elviselhetetlen számomra az a gondolat, hogy bárki is hallgat, amikor gyakorolok. A zongorázás miatt kell egyedül maradnom. “

És most ismét előre kell ugranom az időben oda, amikor mindkettőnk életében nagy horderejű események történtek.

Hogy mi lesz Hagymás Antonnal, azt a következő részből megtudhatod!

Új írónk S.C. tollából! (eredetiből fordította)

Reklámok
1 hozzászólás Post a comment

Trackbacks & Pingbacks

  1. Kártyavár – 2. rész | Debrecen Bár

Van véleményed? Itt oszthatod meg velünk:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Note: HTML is allowed. Your email address will never be published.

Subscribe to comments

%d blogger ezt kedveli: