Skip to content

2013-05-18

GHB, egy igaz történet

Készítő: S.C.

Szerettem egyetemista lenni. Úgy gondolok vissza arra a pár évre, mint életem leggondtalanabb és legspontánabb időszakára. Minden nap egy kaland volt. Reggel elindultam az órákra, de azt csak ritkán tudtam előre, hogyan fog végződni a nap, mert a nap folyamán kiderülhetett, hogy jó filmet vetítenek az AudMaxban vagy koncert lesz a Klinika Moziban vagy valaki a szülinapját ünnepli az Egyetem Presszóban. Akkoriban – mert 20 évvel ezelőttről beszélünk – sok minden más volt. A fiúk sört ittak, a lányok pedig boroskólát. Hajnalban bárki hazamehetett egyedül anélkül, hogy félnie kellett volna bármitől. Legalábbis nekem soha nem volt semmilyen kellemetlen tapasztalatom.

Ám ha most lenne egy középiskolás vagy egyetemistakorú gyermekem, lehet, hogy nem lennék éppen nyugodtan. Valószínűleg egy egész listát memorizáltatnék vele arról, hogy mit tegyen vagy éppen mit ne a legkülönbözőbb helyzetekben.

De magamra is ugyanígy vigyázok, pedig már egy ideje nem tartozom a fiatal, hajnalig bulizós korosztályhoz. Ha nincs aki hazakísérjen, akkor taxit hívok, nem fogadok el italt idegentől és amit magam vettem meg a pultnál, azt mindvégig szemmel tartom. Ez utóbbi szokásom már Hollandiában kialakult, amikor az újságokban és a tévében feltűntek az első GHB esetek.

A tények:

  1. A GHB (Gina néven is ismert) az operációk alatt használatos altatóként.
  2. Kisebb mennyiségben az emberi szervezetben is megtalálható.
  3. Színtelen, kissé sűrű anyag. Az íze enyhén sós, de alkoholba keverve ez nem érezhető. Ez persze annak is betudható, hogy ittas állapotban tompul az ízérzékelés.
  4. A “piacon” folyadék – vagy por formájában kapható.
  5. Ára 5 euró 5 ml-ért.
  6. A legtöbb fogyasztó – kb. 20.000 –  Hollandia déli tartományaiban van.
  7. Évente kb. 1000-en landolnak az intenzív osztályon túladagolás miatt.
  8. Kisebb adagban nyugtató és ellazítja a használót, de nagyobb adagban eszméletvesztést és kómás állapotot idéz elő, ami nem egyszer tragédiához vezet.
  9. Hatása 15-30 perc után jelentkezik, 45 perc után tetőzik és kb. 4-5 órán át tart.
  10. 2009. május 1-től az Ópium Törvény 1-es listáján szerepel, ami azt jelenti, hogy illegális és különösen veszélyes drog.

Sajnos a legszomorúbb az,hogy nem kell valakinek használónak lennie ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljön vele… Egy óvatlan pillanatban elég egy kis adagot belecsempészni valakinek az italába és már meg is történt a baj.  Erről szól a következő történet:

Igaz történet

2009. május 25-e örökre az emlékezetembe vésődött. Felhívtam legjobb barátnőmet, Szandrát, mert nem voltam valami jó formában. Egy pár nappal azelőtt hagyott ott a barátom, tehát érthető, hogy le voltam törve. Abban egyeztünk meg, hogy este elmegyünk a Dancetour fesztiválra. Jó ötletnek tartottam, hiszen azzal aztán nem megyek semmire, ha a négy fal közt szomorkodok. Miután letettem a telefont, máris jobban éreztem magam és a következő néhány órát lelkes készülődéssel töltöttem. Akkor még nem sejtettem, hogy életem egyik legborzalmasabb estéje vár…

Amikor megérkeztünk rengetegen voltak a bejáratnál. Több, mint fél órát álltunk sorba mire sikerült bejutnunk. Rendeltünk egy sört és kiválasztottunk egy jó helyet. Elég meleg volt és a hangulat érezhetően a tetőfokára hágott. Egy pár sör után észrevettem, hogy már nem is vagyok olyan szomorú. Az alkohol jobb kedvre derített, úgyhogy beálltam a sorba leadni a következő rendelést. Egyre jobban felszabadultam és Szandra azt mondta, hogy jó lenne, ha vizet is innék. Én csak nevettem rajta.

Nem volt semmi bajom, miért váltanék sörről vízre?

Egy kicsit később azonban elkezdtem szédelegni és Szandrával úgy döntöttünk, hogy eszünk valamit. Útközben Szandra találkozott egy fiúval, akit korábbról ismert. Ő a haverjaival volt. A beszélgetés eléggé elhúzódott és mivel kezdtem elunni magam, újra a bárpult felé vettem az irányt, hogy mindenkinek hozzak egy sört. Ezután a fiúkon volt a sor. Hallottam ahogy Szandra a srác után szól, hogy nekem csak kólát hozzon, de kóla helyett valami röviditalt kaptam. Engem aztán nem érdekelt: sokkal fontosabbnak tartottam, hogy végre jól érezzem magam.

Beszélgettünk, nevetgéltünk, ám hirtelen rosszullét fogott el. Szédültem, dülöngéltem és össze-vissza beszéltem. Az a srác,aki az italt adta nekem, pillanatok alatt mellettem termett. Szandrának gyanús lett a dolog és megkérdezte a srácot, hogy tett-e valamit az italomba. Mire a fiú elvigyorintotta magát és azt felelte flegmán:

Igen. GHB-t. Kérsz te is?

Szandra azonnal akcióba lépett. Elvitt egy csendesebb helyre és leültetett a földre, de összecsuklottam, mint egy tál puding. Akkorra a fiúknak se híre, se hamva nem volt.

Szandra elment, hogy segítséget hívjon és nem telt bele sok időbe, az elsősegélyesekkel tért vissza. Akkor már nem voltam magamnál. Eszméletemet vesztettem. Azonnal infúziót és oxigént kaptam és egy fél óra múlva megérkeztek a mentők is és bevittek a legközelebbi kórházba. Szandra egy percre sem hagyott magamra. Felhívta a szüleimet és elmondta nekik, hogy mi történt. Apu és anyu azon nyomban kocsiba szállt és a kórházba hajtottak.

Amikor bevittek a sürgősségire ,sokan álltak az ágyam körül: ügyeletes orvosok, neurológusok, belgyógyászok és Szandra. Ezalatt a szüleim is megérkeztek és rettenetesen megijedtek, amikor megláttak. Nem csoda: falfehéren feküdtem az ágyon, eszméletlenül és nem reagáltam semmire. Az orvosok Szandrát és a szüleimet megkérték, hogy menjenek ki a váróba. Egy negyedórával később közölték velük, hogy kómába estem és nagyon kicsi az esélye annak, hogy felébredek. Átvittek az intenzívre és azt tanácsolták a szüleimnek, hogy a legjobb, ha hazamennek, mert úgy sem tehetnek semmit. A legrosszabbra számítva elbúcsúztak tőlem.

Egy orvos rendszeresen vett tőlem vért. Szívmonitorra és lélegeztetőgépre kapcsoltak. Folyamatosan kaptam az infúziót, hogy ki ne száradjak. Katétert is kaptam és a vizeletem fluoreszkált a GHB-től.

Később tudtam meg, hogy a szüleim még aznap éjjel bementek a rendőrségre, hogy feljelentést tegyenek, de ott azt mondták, hogy azt csak tehetem meg, mivel már nagykorú vagyok. Apu és anyu aznap éjjel többször telefonált a kórházba, hogy megkérdezzék felébredtem–e, de csak a következő reggel nyitottam ki a szemem.

A történtekből semmire nem emlékeztem. Amikor megláttam magam körül a gépeket és a belőlem kilógó csöveket, elfogott a pánik. Szerencsére volt három nagyon kedves orvos, akik türelmesen elmagyarázták, hogy kerültem ilyen állapotba. Nem sokkal később már a szüleim is ott álltak az ágyam mellett. Alig mertem a szemükbe nézni. Arról ugyan nem tehettem, hogy GHB-val megspékelt italt kaptam, de az tény, hogy túl sokat ittam. A véremben négyszer annyi alkohol volt, mint a megengedett maximum.

Miután utoljára vért vettek tőlem, lezuhanyozhattam és hazaengedtek. Útban hazafelé megálltunk a rendőrségen, de mint kiderült, nem volt értelme. Szandra ugyan azonnal megkereste a srácokat a fesztiválon, de akkora már nem volt náluk a drog. Bizonyíték hiányában csak az én történetem volt az övékével szemben. Ígyhát letettem a dologról.

A leckét mindenesetre megtanultam. Egy fél év telt el az eset óta, de a szüleim még mindig nem engednek el hétvégén bulizni. Nem csoda. Nem bíznak bennem és nagyon féltenek. Szandrával sokat beszélgetünk a történtekről és sok mindent ki is írok magamból. Az segít.

Egy biztos, ha legközelebb elkapna a szerelmi bánat, akkor inkább cukrászdába megyek vagy shoppingolni. Kevésbé kockázatos és a hatása legalább olyan jó.

Reklámok

Van véleményed? Itt oszthatod meg velünk:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Note: HTML is allowed. Your email address will never be published.

Subscribe to comments

%d blogger ezt kedveli: