Skip to content

2014-09-17

Kerékpárral Svájcba -17 és 18. rész- Az esőcseppek is a helyükre esnek

Készítő: Süvöltős László

Day  #17-18: Roppen – Wörgl – Taxenbach

Tökéletes csend és nyugalom. Csak a pajta falának résein át beszűrődő fényből tudom, hogy a Nap már ébren van, így nekem is illik lemásznom a szalmatömbökre rögtönzött ágyamból.  Ez a reggel a teljes ellentettje volt a tegnapinak. Háborítatlanul indult a napom, ébresztő nélkül akkor ébredtem fel, amikor a szervezetem úgy gondolta, hogy teljesen kipihente magát és készen áll újabb 130 km megtételére.

Elhagyva a pajta-szállásomat, legurultam az Inn folyó partjára, és tovább indultam Magyarország felé. Rácsatlakoztam az Innstall Radweg-re, magyarul az Inn-völgyi kerékpárútra, így a Duna után lett ismét egy folyóm, amit követhettem. Érdekesség, hogy az Inn folyóval már egyszer összefutottam, Passauban, ahol az Inn beletorkollik a Dunába. A folyó vize az Alpok közepén, a hegyekből lezúduló eső miatt zavaros, hordalékos, és kimondottan erős sodrású volt, a völgy beszűküléseinél pedig szinte vadvíz jellegű.

Kattints ide az előzményekért!>>> Kerékpárral Svájcba sorozat

Innsbruck – nagyvárosi forgatag a pajta csendje után

Tény, hogy az elmúlt napokban megszoktam a vidéki csendet. Ekkor már napok óta csak kisebb települések között kerekeztem, alig találkoztam emberekkel út közben. Ezt a sorozatot Innsbruck, az Alpok egyik fővárosa szakította meg. Már kilométerekkel a városba érkezés előtt élesítettem a fényképezőmet –szinte hiába: a városba érve csalódnom kellett. Valószínűleg túlságosan elszoktam a nagyvárosi forgatagtól, így kimondottan kényelmetlenül éreztem magam: szemetes utcák, hajléktalan emberek a parkokban, csupa olyan dolog jött velem szembe, amit már napok, sőt, hetek óta nem láttam. A város valami egészen más arcát mutatta, nem azt, amire számítottam, így nem is időztem ott sokáig; az egyik parkban gyors hot-dog ebédet improvizáltam teflon kenyérből, és már mentem is tovább.

Kinyitották az égi zuhanyt, és úgy maradt a csap –két napig

Lakmározás közben esőcseppek kezdték el felhígítani a kalcium-magnézium italomat, így ismét elő kellett vennem az eső védő huzatokat, sajnos nemsoká az esőkabátot is. A hátra lévő 75 kilométert szakadó esőben tettem meg. Kár lenne tagadni, ez nem volt igazán kellemes, de kitaláltam pár egyszerű trükköt, amikkel még azt is teljesen elviselhetővé sikerült tenni, hogy pár kilométer esőben kerekezés után már egy, azaz egy ruhadarabom sem maradt száraz. Az egyik trükk a zene volt: varázslatos, hogy az ember tudatállapota mennyire könnyen finomhangolható a megfelelő zene kiválasztásával. A másik trükk pedig újra az optimizmus volt: fürkésztem az eget és reméltem, hogy hamarosan eláll majd az eső, bíztam benne, hogy másnap már napsütésre kelek majd.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Az eső viszont csak pillanatokra állt meg, kezdett besötétedni, körülöttem pedig csak dombok és szántóföldek voltak, kemping sehol. A tervem így nagyon egyszerű volt: elhatároztam, hogy addig kerekezek, amíg bírom, vagy megfelelő szállást nem találok. Órák teltek így el, szántóföld szántóföldet követett, de kempinget sehol nem találtam, és az eső sem mutatott semmi kompromisszum készséget. Este kilenc után teljesen besötétedett, a kilométer számlálóm pedig már 130 felett járt, ideje volt megállni, ezért kénytelen voltam a kerékpárút melletti füves réten felverni a sátram.

Valljuk be, bőrig ázva, szakadó esőben nem jó dolog sátrat állítani. Ellenben az ilyen élmények is beletartoznak egy három hetes utazásba: a nappalokat az éjszakák, az esős időt pedig a napsütés követi, úgy hiszem, ez az élet egészében is pontosan így van.

A nap végére a komfort igényeim a minimumra szorítkoztak. Örültem, hogy pár perc alatt fel tudtam állítani a sátram, ami valószínűleg az egyetlen száraz pontja volt akkor a környéknek. Bebújtam a hálózsákomba és elkezdtem újra felmelegedni. Lassan elaludtam az eső monoton kopogására, de közben csak egy dologra tudtam gondolni: ugye holnap eláll majd az eső?

Statisztika: napi megtett táv: 132 km, teljes táv: 1774  km. 

Másnap reggel

Kopogás. Monoton kopogás. A 18. nap reggelén ugyan arra az egyhangú kopogásra ébredtem, amire az előző éjszaka elaludtam: az eső nem állt el. Ekkor szembesültem  legközelebbről a komfort zóna és annak elhagyásának kihívásaival: ha hideg van, és esik az eső, bizony nincs kedved kicipzárazni a hálózsákod. Ha ezt mégis megteszed, a sátrat már egészen biztosan nem akarod majd elhagyni. Kellemes, ágymeleg lábbal belelépni a vizes cipőbe? Felvenni a nyirkos, félig megszáradt biciklis mezeket?  Ezek szintén nem olyan élmények, amiket szeretünk újra és újra átélni. A kilométerek viszont nem tekerik le önmagukat, és az élmények sem repülnek majd be a sátor szellőzőjén – gondoltam magamban, és a helyett, hogy a másik oldalamra fordultam volna, kibújtam a meleg hálózsákomból és elkezdtem összepakolni a sátram a szakadó esőben. Felesleges lenne ragozni, hogy ez mennyire kellemetlen volt, ahogyan azt is, hogy hány száz pucércsigát kellett leszednem a sátramról… hamarosan viszont nagyon kedves élményekben lett részem.

Wörgl, a kis-nagy város

Öt kilométer esőben kerekezés után értem be Wörgl-be, az utamba eső első településre. Városnézésre nem voltam motivált, viszont annál inkább fáztam és már nagyon éhes voltam: a hidegben több kalória kell ahhoz, hogy a test üzemi hőmérsékleten tartsa önmagát, a vacsora pedig elmaradt az előző este. Gyors boltkeresést terveztem, de ez nem volt olyan egyszerű: egy általam ismert boltot sem találtam, egyedül egy török diszkontot, de ott semmi ínyemre való nem volt, így tovább kellett mennem. Hosszas bóklászás után találtam egy arab kisboltot, ahol szintén csak olyan dolgok voltak a polcokon, amikkel otthon, Debrecenben még soha nem találkoztam. Az éhség viszont nagy úr, és betettem pár ismeretlen, de kecsegtető, zsemlének tűnő dolgot a kosaramba, plusz némi csokit is. Rögtön ez után viszont rájöttem, hogy kint továbbra sincs piknik idő, még mindig szakadt az eső, így próba szerencse alapon megkérdeztem a boltos lányt, hogy nem ehetnék-e a kis boltjuk valamelyik félreeső sarkában.

A válasz? Nem elég, hogy egyszerűen természetesnek vették, hogy hellyel kínálnak, de még egy kisszéket is hoztak nekem és megkínáltak teával is! Apróságnak tűnhet, de ott, akkor, átfagyva… nagyon-nagyon hálás voltam ezért. Amint végeztem és kimentem a boltból, az egyik ott dolgozó még utánam jött, adott egy szatyrot, hogy tudjak mibe pakolni és megnyugtatott, hogy 1-2 óra múlva eláll az eső. Szerencsére igaza is lett, és felmelegedve, finomságokkal a hasamban rögtön derűlátóbban néztem az előttem álló újabb kihívásra.

Pass Thurn hágó, 1273 méter

Megérkeztem az utam második legmagasabb emelkedőjének a lábához. Az eső szerencsére már kezdett elállni, de a cipőm gumi talpa folyamatosan le-le csúszott a vizes pedálról. Hol nagyon, hol kevésbe, de többnyire küszködve, bő egy óra pedálozással értem el a hágó legmagasabb pontját. Az újabb sikerélmény és az ezt követő hegyről legurulás kellően lelkessé telt ahhoz, hogy pozitívan szemléljem az ezt követő történéseket.

Szervízkocsi? Nos, az nincs.

Hegyre fel, hegyről le –napok óta ez volt a programom. Hegymenetben könnyebb fokozatra kapcsoltam, lejtmenetben pedig a legnagyobb fokozatra tettem a váltót. Így volt ez Brock előtt is, a következő emelkedő előtt kisebb fokozatra akartam kapcsolni, de a váltókar egy reccsenés kíséretében ugrott egyet, és ettől a ponttól kezdve megszűnt működni: az anyag elfáradt, és elszakadt a váltó bowden. Sebaj, van másik –gondoltam, és ezzel elővettem a tartalék alkatrészt, megfelelő tudás híján viszont nem sikerült beállítanom a váltóm, nem tudtam kisebb fokozatba kapcsolni. Kisebb fokozat nélkül pedig… nos, e nélkül pedig nem tudtam hegymenetben pedálozni, ami roppant kellemetlen, amikor az ember az Alpokban biciklizik.

Épp egy emelkedőn toltam felfelé a biciklim a Taxenbach és Schwarzah közötti bicikli úton, amikor találkoztam egy bringás nővel és a férjével. A férfi szerencsére értett is a váltó beállításhoz. Kiderült, hogy lengyelek, és magyarul is tudták mondani, hogy: “a lengyel, magyar barát” –nagyon aranyosak voltak, kihúztak a slamasztikából, rengeteget segítettek, és tovább tudtam menni. A szervizeléssel viszont több óra kárba veszett, kora este értem csak Taxenbach-ba.

Amikor szembe jön veled saját magad

 A városkába érve találtam egy kis információs pontot, benne padokkal, és információs táblákkal a környék biciklis és túrázó lehetőségeiről. Megpihentem itt egy kicsit, és elkezdtem megtervezni, hogy menjek-e tovább, vagy keressek egy sátorhelyet valahol a környéken. Ekkor furcsa mód, társaságom akadt.

Odajött az infópontba egy srác, nagy túrazsákkal felpakolva, bakancsban, kulaccsal az oldalán. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy újdonsült francia ismerősömmel éppen ugyan azt csináljuk: egyedül utazunk, tartunk valahonnan valahová, és mind a ketten éppen azon gondolkodunk, hogy hol kellene sátorhelyet keresnünk.  Ő gyalog utazott, én biciklivel, ő Salzburg-ból indult dél felé, én pedig Szombathelyről nyugatra, de teljesen ugyan abban a szellemiségben utaztunk,  így nagyon érdekes volt mind a kettőnknek összefutni a másikkal.

Megbeszéltük, hogy az infópont, ahol éppen voltunk, tökéletes táborhely lesz kettőnknek, és, miközben a mellettünk lévő járdán a helyi fiatalok éppen a szombat esti buliba sétáltak, mi elővettük a gázfőzőinket, és komótosan vacsorafőzésbe kezdtünk. Érdekes és tanulságos beszélgetés következett ez után, élménybeszámoló élménybeszámolót követett, amikor pedig elcsendesedett a város, kipakoltuk a hálózsákjainkat a rögtönzött urbán-táborhelyen.

*

Gyakran felmerülő kérdés, hogy vannak-e véletlenek az életben, ki ebben, ki abban hisz. Amikor átfagyva boltot kerestem, találtam egy olyan arab diszkontot, ahol hellyel és meleg teával kínáltak. Amikor tönkrement a váltóm és csak tolva tudtam tovább menni, ott termett egy lengyel házaspár, akik segítettek mindent megszerelni és tovább tudtam menni. Amikor később nem tudtam, hogy hol kellene aludnom, szembejött velem valaki, akivel a másikat kiegészítve le tudtunk táborozni, és egy újabb igazán értékes embert ismerhettem meg.

Ha reggel nem időzök el a boltkereséssel az esőben, valószínűleg nem találkoztam volna délután a lengyel házaspárral, és a váltóm tönkremenetele miatt talán fel kellett volna adnom az utat a célegyenesben.

Évek távlatából visszagondolva az utazás eseményeire, úgy hiszem, minden okkal és időben történik, minden eseménynek megvan a pontos helye az életben.

Valahogy úgy, mint a kirakós játékban: egy képkocka csak egy helyre illeszthető be, a teljes képet csak akkor láthatjuk meg, amikor már minden kockát a helyére tettünk.

Statisztika: napi megtett táv: 100 km, teljes táv: 1874  km. 

Előzetes: a következő napok során a végsőkig feszítettem a határaimat. Távolsági rekordokat döntöttem, estébe menően úton voltam és újabb csodálatos embereket ismertem meg. Sorra történtek velem a ’véletlenek’ – amiket most fantasztikus újraélni írás közben. Elkezdődött a visszaszámlálás: ha minden a terv szerint megy, három nap múlva átgurulhatok az osztrák-magyar határon.

Folytatás egy hét múlva szerdán!

 

Advertisements

Van véleményed? Itt oszthatod meg velünk:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Note: HTML is allowed. Your email address will never be published.

Subscribe to comments