Skip to content

2014-11-15

2

Egy este Jodi Picoulttal – interjú

Készítő: sistercrazy123

2014. november 5. este 7 óra, London, St. James’s Church

Kint állunk az utcáig kígyózó sorban és bebocsátásra várunk. Szerencsénk van, mert habár egy kicsit hideg van, nem esik az eső. Nagyon rendes a tesóm, hogy lovagiasan elkísért.

Ő nem olvasta Jodi Picoult regényeit, tőlem viszont hallott róluk eleget és amikor megemlítettem, hogy legkedvesebb szerzőm Londonban fogja legújabb könyvét bemutatni, nem volt kérdéses, hogy velem tart.

A St. James’ Church talán szokatlan helyszín. Egy gyönyörű templom a város forgatagában elrejtve. A földszinti padok hamar megteltek, így a katedrán kerestünk és találtunk helyet, ahonnan jól leláthattunk a kicsi pódiumra, ahol két, hatalmas, aranyszínű karosszék állt.

Kevéssel hét óra után a szomszédos Waterstones könyvesbolt igazgatója nyitotta meg az estet és invitálta Jodi-t a színpadra. Kezdetét vette egy kötetlen beszélgetés az írónővel előző nap megjelent könyvéről, aminek címe Leaving Time. ( Zárójelben jegyzem meg, hogy életben Jodi Picoult pontosan olyan közvetlen, mint ahogy eddigi tévés interjúiban ezt tőle megszoktam. Szenvedélye az írás és ez minden szavából, gesztusából kisüt.)

Jodi, mesélj egy kicsit a könyvről. Egy lányról szól, aki az anyját próbálja megtalálni, ugye?

Jodi: Igen. Jenna Metcalf három éves volt, amikor édesanyja, Alice, aki elefánt-kutató, titokzatos körülmények között eltűnt egy szörnyű baleset után. Jenna soha nem szűnt meg Alice-re gondolni és szilárdan hisz abban, hogy anyja soha nem hagyta volna el. Keresni kezd az interneten és mániákusan olvassa Alice régi naplóit. Alice az elefántokat tanulmányozta és érthető, hogy naplóinak nagy része is szeretett állatairól szól. Jenna mégis abban reménykedik, hogy a naplók valamelyikében megtalálja a választ arra, hogy mi is történt anyjával valójában.

Mit tanultál az elefántokról a könyv írása során?

Jodi: Botswana-ban és a Tennessee állambeli The Elephant Sanctuary-be mentem anyagot és ismeretet gyűjteni. Amit megtanultam az elefántokról nemcsak az, hogy képesek tanulni, hanem az is, hogy mennyire  képesek érezni. Ez valóban elkápráztatott. Sajnos napjainkban is olyan 38,000 elefántot ejtenek el az orvvadászok évente Afrikában. A vadászat során először a legnagyobb állatot, a hímet ( patriárkát ) terítik le, aztán pedig a csorda ‘anyját’. A matriárka halálával tulajdonképpen megszűnik a csorda kollektív tudata és éppen emiatt hatalmas a kár, amit az orvvadászok okoznak.

Ez borzasztó.

Jodi: Igen. Az elefántok azon kevés faj közé tartoznak ( az embereket is beleértve ), akik empátiát éreznek egy másik faj iránt és segítenek azon, még akkor is, ha ebből semmilyen előnyük nem származik. Az pedig, ahogyan gyászolnak, egészen elképesztő. Egy elefánt viselkedése megváltozik, ha egy másik elefánt csontjaira talál: csendben megáll, mintha tisztelegne. Szó szerint lógatja az ormányát. Egy csorda pedig évek múlva is visszatér elhúnyt társuk sírjához ( arra a helyre, ahol elpusztult ). Volt olyan eset is, hogy elefántok törtek be egy rezervátumba vagy egy kutatóhelyre és elvitték azokat a csontokat, amiket a kutatók használtak és visszavitték azokat arra a helyre, ahol az adott elefánt meghalt.

Az Elefánt Menhelyen, Tennesse-ben találkoztam Sissy-vel, egy elefánttal, aki túlélte a gainsville-i áradást 1981-ben. Több, mint 24 órát töltött úgy a vízben, hogy csak az ormánya látszott ki. Amikor a menhelyre került, traumatizált volt és mindenhová egy kocsikereket hordozott magával, mint a kisgyerekek, amikor nagyon ragaszkodnak valamelyik játékukhoz. Aztán nem sokkal később érkezett egy másik elefánt, Tina, akivel nagyon összebarátkoztak. Amikor Tina meghalt, Sissy végig vele maradt, még egy pár nappal azután is, hogy Tina már nem élt. Végül a kocsikereket a sírjára helyezte, mintha azt akarta volna mondani, hogy Tina-nak nagyobb szüksége van a biztonságra és a melegségre, mint neki.

Mikor kezdtél pontosan ezen a könyvön dolgozni? Volt egy különleges pillanat, ami az inspirációt adta?

Jodi: Három gyermekem van és a legkisebb lányom tavaly nyáron fejezte be a középiskolát. Tudtam, hogy szeptembertől elköltözik és főiskolára fog járni. Ez a dolgok rendje, ugyebár. Be kell vallanom, hogy nagyon elszomorodtam, mert ez egyben azt is jelentette, hogy megszűnök tyúkanyónak lenni. Aztán véletlenül rábukkantam egy cikkre, amiben az állt, hogy a vadonban élő elefánt anya és lánya addig maradnak együtt, amíg egyikőjük meg nem hal. Tudom, hogy bután hangzik, de azt gondoltam: Mi miért nem csináljuk így? Így kezdtem el az elefántok iránt érdeklődni és minél többet tudtam meg róluk, annál jobban kezdtem őket tisztelni. Lassan megfogalmazódott bennem, hogy miről akarok írni: arról, hogy milyen, amikor valakit elhagynak. Akkorra már azt is tudtam, hogy Alice-nek, az anyának mi lesz a foglalkozása.

Hogy néz ki a “munkabeosztásod”? Minden nap írsz?

Jodi: Az évem írásra, turnéra és kutatásra tagolódik. Ha “írós” napom van, akkor reggel 7.30-kor már az asztalomnál ülök és megválaszolom az olvasóktól kapott emaileket. Ez naponta olyan 200 emailt jelent és mindegyikre személyesen válaszolok. Nincs asszisztensem vagy titkárnőm. Aztán előveszem azt az irományt, amin éppen dolgozom. Átolvasom és folytatom ott, ahol abbahagytam. A munkanapot 4 órakor fejezem be. Hétfőtől péntekig dolgozom így. Ja, és csak a dolgozószobámban. Ott van minden jegyzetem és szerintem nekem van a világon a legnagyobb képernyőm is!

Jenna, a Leaving Time főszereplője anyja naplóit olvasgatja, remélve, hogy azokban választ kap az anyja eltűnését övező rejtélyre. Te is írsz naplót?

Jodi: Nem. Ha jól megy az írás, vagyis ha jól végzem a munkámat, akkor az érzelmeim és a gondolataim valamilyen módon úgyis belekerülnek a könyvbe. A legutolsó dolog pedig amihez kedvem van egy végigírt nap után az az, hogy naplót írjak.

Az interjú után Jodi a jelenlévők kérdésére válaszolt. Egy dolgot minden ilyen alkalommal elmond, mégpedig azt, hogy ő van a legjobban meglepődve azon, hogy íróként keresi a kenyerét. Saját bevallása szerint tulajdonképpen ‘sikeres skizofrénia’-től szenved, hiszen azért kap pénzt, mert hangokat hall a fejében, amik elmondják neki, hogy mit vessen papírra. Mindenesetre remélem, hogy sok könyvet fog még írni és az este után boldogan mentünk haza: tesóm egy kis irodalmi élménnyel gazdagabban, én pedig a Leaving Time ajándék példányával a hónom alatt.

Advertisements

Van véleményed? Itt oszthatod meg velünk:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Note: HTML is allowed. Your email address will never be published.

Subscribe to comments

%d blogger ezt kedveli: