Skip to content

2015-05-18

Téves történelmi mendemondák – Kedvcsináló Hahner Péter könyvéhez

Készítő: Éca

Gyakran előfordul, hogy hallunk egy történetet valakitől, aki szintén mástól hallotta, de talán már az ő forrása is csak közvetett volt. Lehet, hogy maga sem emlékszik pontosan a részletekre, ezért kicsit másképp, kiszínezve meséli el. Így szinte biztosak lehetünk abban, hogy az az információ, ami hozzánk eljutott, már nem tükrözi a valós eseményeket. Úgy tűnik, sosem volt ez másképp, az emberi természet az idők kezdete óta ilyen volt. Ahogyan a mindennapi életben terjednek a pletykák, úgy alakultak ki a történelem során mítoszok, legendák, amelyek nagy része nem más, mint tévhit. Ami ebben a leginkább megdöbbentő, hogy olyan dolgokról van szó, amik benne vannak a történelem tankönyveinkben, és ha valaki rákérdezne tőlünk, teljes bizonyossággal vágnánk rá a választ. Nem tudván persze, hogy valójában az rossz válasz.

A történészek kutatásaik során rengeteg ilyen „köztudomású tényről” bebizonyították, hogy valójában nem igazak. Nemrég került a kezembe Hahner Péter 100 történelmi tévhit – avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod … (Animus, Budapest, 2010.) című, ebben a témában írott könyve. Ezekből válogattam. Íme tehát egy kis ízelítő, ami meghozhatja a kedveteket a könyv fellapozásához.

1. Karthágó és a só

Ki ne hallotta volna, hogy amikor a rómaiak elfoglalták Karthágót, nemcsak, hogy lerombolták, de a romjait behintették sóval, hogy még növények se éljenek olyan földön, amely korábban a rómaiak ellenségeinek otthona volt. A helyzet az, hogy a források egyáltalán nem említenek sószórást Karthágó lerombolása kapcsán. Van persze rombolás, átokmondás és hasonlók, de sóról egy szó sem esik. A Bibliában viszont lehet olvasni erről az eljárásról, a középkori krónikások pedig előszeretettel egészítették ki írásaikat a szent könyvből. Így valószínűleg ez történt a karthágói történettel is, és olyannyira hitelesnek hatott, hogy végül legenda lett belőle.

 2. Spartacus, az egyetemes szabadság hőse

Spartacus, az egyik legnagyobb ókori rabszolgafelkelés vezetője inspriált későbbi felszabadító mozgalmakat, szabadságért küzdő szövetségeket, forradalmárokat. A szabadság emblematikus hőse lett. Regények, színdarabok, musicalek, filmek, számítógépes játékok készültek a bátor gladiátorról, aki a szabadságért küzdött. Való igaz, hogy Spartacus a Kr. e. 73-ban társaival kitört a capuai gladiátorképzőből. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy ő lett volna a felkelés vezetője. Tulajdonképpen még arra se igazán, hogy ez valóban a szabadságért vívott harc volt. Korabeli források sokkal inkább bűnözőkként emlegetik őket, akik fosztogatni akarták Itália városait. Természetesen ettől még igaz, hogy sokan csatlakoztak hozzájuk, és sikerült is győzelmeket aratniuk, céljaikról azonban már nem ilyen nagy a bizonyosság. A rómaiak valószínűleg azért idealizálták már a kezdetektől Spartacust, mert így akarták jobb színben feltüntetni megalázó vereségeiket. Ez ugyanis csak egy kiváló, bátor hadvezér ügyes harctéri taktikája miatt eshetett meg velük.

 3. A déli harangszó a nándorfehérvári győzelem emlékét hirdeti

Az iskolában mindannyian megtanultuk, hogy a nándorfehérvári diadal mennyire fontos volt történelmünk során, és hogy a mai napig ennek emlékére szól a déli harangszó. A helyzet azonban az, hogy a történet így nem egészen igaz. Az aragóniai származású III. Calixtus pápa ugyanis a törökök elleni küzdelem rendíthetetlen híve volt, és bulláiban felszólította a keresztényeket a törökök elleni harcra. 1456 nyarán a pápa egy bulljában háromszori harangozást rendelt el, és különleges bűnbocsánatot hirdetett mindazoknak, akik imával segítették a mohamedánok ellen harcoló kereszteseket. A harangozók azonban úgy oldották ezt meg, hogy rövid szüneteket tartottak az egyszeri harangozásban. A pápai bulla azonban Magyarországra csak a nándorfehérvári győzelem után jutott el, ezért terjedt el a köztudatban, hogy a harangozás annak emlékét jelképezi. A harangozás eleinte nem délben történt, az 1500-as évek elején rendelték el a déli időpontot.

 4. XIV. Lajos kijelentette: „Az állam én vagyok”

A legenda a következő: XIV. Lajos 1655-ben egy áprilisi napon vadászruhában berontott a legfelsőbb bíróság ülésére, és amikor a bíróság elnöke az állam érdekire hivatkozva tagadta meg kívánalmai teljesítését, az ifjú király azt mondta: „Az állam én vagyok!” Úgy tűnik, hogy ez a méltán híressé vált mondat valójában soha nem hangzott el. Igaz, hogy azon a napon XIV. Lajos vadászni ment, és amikor meghallotta, hogy a bíróság a távollétében, engedélye nélkül vizsgálja rendeleteinek törvényességét, visszasietett Párizsba, és megjelent a bíróság tanácskozásán. A jegyzőkönyvek azonban azt mutatják, hogy a király felszólította a bírákat, hogy hagyják abba a tanácskozást, és megtiltotta további hasonló gyűléseket, majd távozott. A szállóigévé vált kijelentés tehát nincs a jegyzőkönyvekben. Valószínűleg jóval XIV. Lajos uralkodása után terjedt el a mondás az abszolút monarchiát megteremtő királynak tulajdonítva.

 5. Napóleon alacsony volt

Az, hogy Napóleon kistermetű volt, olyannyira bekerült a köztudatba, hogy a pszichológiában a kisebbrendűségi komplexus egyik fajtáját „Napóleon-komlexusként” kezdték el emlegetni. Azokra az alacsony férfiakra utaltak ezzel, akik az átlagosnál agresszívebbek és uralkodni szeretnének a tőlük magasabbakon. Napóleon magasságára vonatkozóan egyetlen pontos adat létezik, a császár utolsó orvosa ugyanis halála után megmérte magasságát. Eszerint 1,686 méter magas volt, életében tehát ettől valamivel magasabb.  Abban a korban ez teljesen átlagos magasságnak számított. Ami miatt elterjedt róla, hogy alacsony, az valószínűleg az, hogy általában a testőrei között jelent meg, akik valóban magasabbak voltak nála.  Az utókor emlékezetében pedig úgy maradt meg, hogy alacsonysága ellenére történelmi nagysága nem kérdőjelezhető meg.

 819912_5

Ezekkel, és még 95 izgalmas, elképesztő, esetleg sokkoló, némelyeknek hihetetlen történelmi tévhittel és azok tömör és olvasmányos kis esszékben megfogalmazott cáfolatával találkozunk a kötetben.

A kutatások természetesen folyamatosak, így újabb és újabb források kerülnek elő, amelyek rácáfolhatnak biztosnak vélt történelmi ismereteinkre. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az említett szerző 2011-ben megjelent Újabb 100 történelmi tévhit – avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod … című könyve. Én már fel is vettem az „Elolvasandó könyvek” listámra. 🙂

Aki pedig nem hiszi (vagy azt hiszi, hogy jól hiszi), járjon utána! 🙂

Advertisements

Van véleményed? Itt oszthatod meg velünk:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Note: HTML is allowed. Your email address will never be published.

Subscribe to comments