Skip to content

2015-06-30

Így csinál ki minket a defláció

Készítő: debrecenbar
dex_muhely

A világ gazdaságtörténetét több mint negyven éven át kötötte gúzsba az infláció miatti aggodalom. A félelem és reszketés időszakának azonban nagyjából egy éve vége, az árak gyakorlatilag stagnálnak, és az elemzők ma már inkább a deflációval szeretnek riogatni. De miért rossz a gazdaságnak, ha nem növekednek folyamatosan az árak? A DEX Műhely mindent megmagyaráz.

Azt, hogy az infláció rossz, nagyjából az anyatejjel szívják magukba az emberek. Az árak emelkedését senki nem szereti, a folyamatos drágulás rossz a jövedelmük nagy részét minden hónapban közvetlenül fogyasztásra költő kisembereknek, tönkrevágja a megtakarítások értékét, nehezíti a vállalkozások helyzetét, rontja az általános piaci környezetet. Ha az infláció durván magas, akkor mindenki pánikol, elsősorban azért, mert lehetetlenné válik a kalkuláció, az árak kilengenek, senki sem tudja, mit hoz a holnap.

A józan ész tehát az súgná, hogy iktassuk ki az inflációt, legyenek állandóak az árak, és akkor nincs gond. De ez sem igaz.

A szaknyelv deflációnak hívja azt a jelenséget, amikor az árak éves összehasonlításban nem nőnek, hanem éppen ellenkezőleg, csökkennek. Elsőre azt hihetnénk, hogy ennél jobb nem is történhet a világban, a globális pénzügyi guruk most mégis a jövő növekedését fenyegető legdurvább veszélyforrásként emlegetik az árcsökkenést. Az IMF-től az OECD-n át az EKB-ig, meghatározó gazdasági szereplők tucatjai hajtogatják nap, mint nap, hogy a tartósan lassuló, sőt, teljesen leálló infláció mindenkinek rossz, és hosszú távon ki fogja nyírni a most uralkodó pénzügyi-gazdasági nagyhatalmakat. Ezt nyilván senki nem szeretné, de ahhoz, hogy megértsük, miért fontos megfordítani a most uralkodó tendenciát, először az alapvető kérdéseket kell tisztáznunk.

Mi az az infláció, és mitől függ?

Az infláció nagysága – főleg globális szinten – rengeteg dologtól függ. Eleve, hivatalosan nem is inflációt, hanem fogyasztói árindexet számolnak a statisztikai hivatalok. Ez azt jelenti, hogy összeraknak egy ún. vásárlókosarat, ami a leginkább közelíti az adott ország átlagos állampolgárának éves fogyasztási szerkezetét. Eleve nem könnyű dolog összeszedni, hogy egy nemzetgazdaság átlagos fogyasztója mi mindenre költi el az év során összekuporgatott jövedelmét, de ezt követően még az árak változását is követni kell, hogy aztán az adatokból meg lehessen határozni az éves inflációt, ami az árindexnek az egy évvel korábbi ugyanazon hónaphoz viszonyított változását jelenti.

Az, hogy ez az árindex mekkora, nagyban függ a kosár összetételétől is. Főszabályként nagyjából leszögezhetjük, hogy az élelmiszerek, az energia és a nyersanyagok fontos szerepet játszanak benne, de a bérek változása sem mindegy, mint ahogy az is sokat számít, hogy az adott országban éppen mekkora a munkanélküliség, és a felesleges kapacitás. Ha nagy, akkor a cégek béremelés és beruházások nélkül is tudják fokozni a termelésüket, vagyis könnyebben gyártanak többet, azaz nehezen emelhetnek az áraikon. Az infláció esetében sem mindegy persze, hogy mit várnak a gazdaság fő szereplői, annál is inkább, mert ezek a várakozások sokszor önbeteljesítőek. A nagy kilengések is azért rosszak, mert durván módosítják ezeket a várakozásokat, viszont a korrekció csak lassan megy végbe. Vagyis könnyen be lehet ragadni egy inflációs spirálba.

Hogy ez ne így legyen, arról a jegybankok gondoskodnak. A fő feladatuk az árstabilitás fenntartása, amelyet a kamatlábakon keresztül érnek el – gyakorlatilag a pénz árát befolyásolják. Ha lecsökkentik a kamatokat, akkor olcsóbb lesz a hitelezés, ez alapesetben meglöki az inflációt. Ha növelik a kamatokat, akkor a kölcsönpénz ára nő, ami fékezi az inflációt, az árak növekedése mérséklődik.

De miért rossz a defláció?

Ha az árak csökkenésnek indulnak, akkor a fizetésünk értéke napról napra nő – ugyanannyi pénzből többet vásárolhatunk holnap, mint ma. Ez elsőre elég kecsegtetően hangzik, pláne, hogy ugyanez történik a befektetett pénzünkkel is: amit tegnap beraktunk a bankba, az ma többet ér, és ehhez tulajdonképp semmit nem kell csinálnunk vele. Sőt, még csak bankba sem kell tennünk, elég, ha elrejtjük a dunnába.

A gond az, hogy ami jól mutat elméletben, az a valóságban a létező legrosszabb forgatókönyv a gazdaságnak. Ha a defláció tartós marad, vagyis huzamosabb időn keresztül csökkennek az árak, az beépül a várakozásokba, és a piac legalapvetőbb szöveteit rágja szét. Gondoljunk csak bele, ki akarna ma bármit venni, ha holnap olcsóbban teheti meg ugyanezt? Deflációs környezetben a vásárlók elhalasztják a tartós cikkek fogyasztását, nem vesznek lakást és kocsit, a vállalkozások pedig ugyanígy tesznek a beruházásaikkal. Ha az árak folyamatosan csökkennek, a piacról rövid időn belül eltűnik a kereslet, ami aztán a növekedés lassulásához, sőt, stagnáláshoz, vagy recesszióhoz vezethet.

És ez csak a történet egyik oldala, a másikon ott vannak az adósok, akiket szintén hazavág a defláció. Csökkenő árak mellett ugyanis a hitelek valódi költsége (ez gyakorlatilag a reálkamat, vagyis az inflációval korrigált kamatszint) megnő, így viszont senki nem fog beruházni, mert miközben a forráshoz rögzített áron jut hozzá, a terméket eladni csak egy jövőbeli, várhatóan alacsonyabb áron fogja majd tudni. Hogy az adósok nyelvére is lefordítsuk: a felvett összeget az egyre többet érő pénzből kell visszafizetni, miközben azok a javak, amiket a hitelből beszereztek, egyre kevesebbet érnek.

A defláció egyébként a munkásoknak is rossz: mivel az árakhoz képest egyre csökken a munkájuk érteke, idővel sokakat kirúgnak majd közülük – ha csak nem érik be jóval alacsonyabb bérekkel. Az alacsonyabb bérekből viszont sokkal nehezebb visszafizetni az előző időszak árain rögzített kamatokat, vagyis csökken a jólét, az emberek visszafogják a fogyasztásukat, tovább csökken a kereslet, ami persze elbocsátásokhoz, és növekvő munkanélküliséghez vezethet. Ezt az önmagába visszatérő folyamatot nevezzük deflációs spirálnak, amibe nagyon könnyű belegabalyodni, elég, ha csak Japán példáját vesszük. Az ázsiai országban jó húsz éve küzdenek a defláció okozta problémákkal, de még mindig nem igazán látni, hogy hogyan tudnak kikecmeregni a bajból, és újra növekedési pályára állni.

Mi lesz veled Európa?

Ezt a forgatókönyvet az USA és Nyugat-Európa érthetően mindenképp el akarja kerülni, de egyelőre kevés az egyetértés abban, hogy ehhez mit kellene tenni. Annyi látszik, hogy a jegybankok hiába mentek el a plafonig – a kamatok már nullán, sőt, az alatt vannak -, az infláció csak nem akar felpörögni. Hiába olyan olcsó a pénz, mint soha korábban, se a beruházások, se a fogyasztás nem akar felfutni, így aztán kénytelen-kelletlen mind a FED (az amerikai jegybank), mind az Európai Központi Bank nem konvencionális eszközökhöz nyúlt a gazdaság élénkítése érdekében: előbbi elképesztő mennyiségben kezdett kötvényeket vásárolni a piacról, utóbbi pedig kedvezményes hiteleket osztogatott a bankjainak, hogy aztán idén januárban elhatározza, négy év alatt nem kevesebb, mint 60 milliárd eurót ön kit a piacra.

Ezzel az elképesztő mértékű tőkeinjekcióval azt akarják elérni, hogy az eurozóna jelenlegi negatív inflációs mutatója pozitívba forduljon, és elérje, vagy legalábbis megközelítse a hivatalosan megcélzott 2%-os szintet.  A bejelentés hírére mindjárt nagyot zuhant az euró árfolyama, de hogy mi lesz az egészből hosszú távon, azt egyelőre nem nagyon látni. Az biztos, hogy a németek nem lelkesednek az ötletért, ez pedig hosszú távon nem tűnik túl jó előjelnek.

A gond az, hogy továbbra is óriási lyuk tátong az európai gazdaságokon. Magas a munkanélküliség, növekedés nincs, és hiába a szinte teljesen ingyen pénz, az emberek és a vállalkozások még mindig inkább törlesztenek ahelyett, hogy új hiteleket vennének fel. A teljes hitelállomány tehát folyamatosan csökken, és bár ezzel párhuzamosan a megtakarítások nőnek (vagyis elvileg irdatlan mennyiségű kihelyezhető pénz van a gazdaságban) ez nem talál utat a projektekhez. Egyszerűen azért, mert nincs elég ígéretes projekt, legalábbis annyi, amennyi pénz most rendelkezésre áll, biztosan.

Ezzel megint oda jutunk, ahonnan elindultunk: csökken a kereslet a piacon, nem lehet árat emelni, vagyis fojtogat a defláció. Hogy most akkor mi volt előbb, a tyúk (gyenge kereslet), vagy a tojás (defláció), azon még a leghíresebb közgazdászok is oldalakon keresztül tudnak vitatkozni az internetes és papíralapú szaksajtóban. Egy biztos, a jegybankok most olyat csinálnak, ami korábban elképzelhetetlennek számított, nulla százalék alá viszik az alapkamataikat, vagyis gyakorlatilag megadóztatják a náluk elhelyezett betéteket.

Ez a változás aztán magával húzta a bankközi kamatokat is, most épp ott tartunk, hogy egy napra már csak úgy adnak egymásnak kölcsön a pénzintézetek, hogy ők fizetnek azért, hogy odaadhassák a pénzt.

Ez a spirál már egészen bonyolult összefüggéseket világít meg, kezdve azzal az elméleti lehetőséggel, hogy egy ország akár úgyis pénzt csinálhat, hogy eladósodik. Adósságot bocsát ki, majd később visszafizeti, és ezen sokat keres. Ez a gyakorlatban persze valószínűleg nem fog működni, de már a lehetőség is ijesztő, pláne, hogy egyelőre nem nagyon látni, hova fut ki ez az egész.

És, hogy mit fogunk érezni ebből mi, magyarok? Egy évvel ezelőtt már minket is megérintett a defláció szele – 1968 óta először fordult negatívba a fogyasztói árindex – de tartós árcsökkenés azóta sem köszöntött be, inkább stagnálnak a mutatók. Ami viszont probléma lehet, hogy a fentebb levezetett mechanizmusok jelentősen csökkentik a külföldi vásárlóerőt, ami még mindig a hazai gazdasági növekedés egyik motorja.

Kele János

DEX Műhely

Advertisements

Van véleményed? Itt oszthatod meg velünk:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Note: HTML is allowed. Your email address will never be published.

Subscribe to comments

%d blogger ezt kedveli: